Skaliczki László. Egy jól csengő név, egy edző, akit nem kell bemutatni a kézilabda rajongóknak. A szegedi drukkerekre pedig ez hatványozottan igaz. A Pick Szeged a vezényletével szerezte meg első bajnoki címét. A sikeredző nem rég ünnepelte hetvenedik születésnapját, ennek apropóján elevenítettük fel többek között a felejthetetlen 1996-os évet is.
Ha azt mondom, hogy Szeged, mi jut eszébe először?
Szegedről az jut eszembe először, hogy ott találtam meg a feleségem, a főiskolán. Ott jöttünk össze, másodikos korunkba. Aztán az is eszembe jut, hogy ott lettem NB I-es játékos. Utána következő az, hogy ott lettem magyar bajnok-edző. Tíz évet éltem ott, ebből majdnem kilenc évet a kézilabdával foglalkoztam. Ez azért erős kötődés. Illetve nem utolsó sorban eszembe jutnak a barátok vagy azok a társak, akik még mindig Szegedhez kötnek. Az nagyon jó érzés, hogy ha ott vagyok, akkor nagyon sok ismerőssel találkozok, mérkőzéseken vagy egyáltalán a városban. Jó ezt megélni.
Gyakran jár Szegeden?
Igen. A mérkőzések is apropót adnak, a barátokkal való találkozók is, de a fiamék is ott élnek. Ilyen módon azért a Szeged eléggé központi helyet foglal el az életünkben.
Mit szeret magában a városban?
Amikor játékos is voltam, már akkor is a nyüzsgés volt a jellemző. A Kárász utcán, a Széchenyi téren, amikor arra sétáltunk vagy leültünk egy padra. Egy nagy társasági placc volt, ahol nagyon sok mindenkivel lehetett találkozni. Ez nagyon megfogott és a közvetlenség is.
Én úgy láttam, hogy a szegediek, hogyha valamit megkedvelnek, akkor ahhoz nagyon tudnak ragaszkodni. Jó volt ott kézilabdásnak lenni, és kézilabdaedzőnek is. És egyáltalán az Alma Mater, a főiskola, amit matematika-fizika szakon végeztem és a testnevelés szak, amit levelezőn teljesítettem. Tényleg nagyon erős kötődésem van a városhoz.
Hogy emlékszik vissza 1996 áprilisára? Akár arra a nagyon-nagyon fontos mérkőzésre és az azt követő éjszakára?
Az az igazság, hogy egy nagy nyomásnak az utolsó állomása volt az. Nyolc meccset kellett vereség nélkül abszolválni ahhoz, hogy bajnoki címet ünnepelhessük. Mondtam a fiúknak, hogy bejelentették az igényüket a bajnoki címre, amikor a Veszprémet otthon sikerült legyőzni. Ennek a fajta harcnak az utolsó állomása, amely egy óriási várakozással teli nap volt. Rengetegen jöttek Szegedről. Inkább az volt a nehéz, hogy az utolsó pontot feltegyük! Nagyon-nagyon rossz lett volna, hogyha az utolsó pillanatban elbukunk.
Azt gondolom, hogy a csapatnak az erejét mutatta, hogy végig kitartottak. Nagyon összefogtak. Nagyon összerántotta a társaságot a tudat, hogy mindenkinek a teljesítményére szükség van. Nem voltak hozzáállásbeli problémák.
Aztán nagyon-nagyon jó volt megélni magát a visszautat is. Amikor a kollégámmal, a barátommal, Farkas Józseffel ültünk egymás mellett, és azt gondoltuk, hogy hát azért az első az mindig egy történelmi lépés. Amikor valaki akár először szerelmes, vagy az első olyan nagyobb élményeit éli át. Szegeden is azért vágy volt a kézilabdában is, a Medikémia sikere után, hogy a Pick Szeged is felérjen a csúcsra. A visszaúton már tudtuk, hogy ácsolják a Széchenyi téren a színpadot, oda jönnek a családtagok! És hát az az ünneplés, ami ott volt: nagyon sok ember kijött, telve volt a Széchenyi tér. Az egy felejthetetlen nap volt. Vallom, hogy a siker akkora, amennyire megünneplik. Mi azt rendesen megünnepeltük.
Mit adott az a siker?
Ennek a hozománya volt, hogy egyfajta bizalom kialakult. Bár már akkor is éreztem, amikor Békéscsabáról Komlóra hívtak, hogy olyan kiváló edzők után felajánlották azt a kispadot. Aztán a nagy lépés az volt, amikor a Pick Szeged hívott ’95-ben. Egy picit olyan érzés volt, mint amikor általános iskolás korunkban országos úttörő ünnepet nyertünk a kígyósi gyerekekkel, letette az ember az ujjlenyomatát.
Egyfajta önigazolást is adott, meg egy olyan érzetet, hogy talán érdemes ezen a pályán valamit alkotni, dolgozni tovább, van eredménye. Ha az embert ebben megerősítik, akkor nyilvánvalóan az önbizalma is sokkal nagyobb, és a motivációja ahhoz, hogy fejlődjön. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én akkor egy teljesen kiforrott edző voltam. Tulajdonképpen nagyon sok intuícióm volt ehhez a játékhoz, de azért bele kellett a folyamatokba erősödni, és egyre stabilabbá tenni mindezt. Megadatott, hogy ebből adódóan több más klubhoz kerültem dolgozni, különböző osztályokba, és persze a legnagyobb elismerés, Magyarország férfi kézilabda válogatottjának, a szövetségi kapitányának lenni.
Az az időszak milyen volt? Hét világverseny, ha jól idézem fel a krónikákat!
Igen. Volt egy olimpia, két világbajnokság, három Európa-bajnokság és egy világkupa. Nyilván megelőzte a válogatottal való kapcsolatom, mert három évig voltam az ifi válogatott edzője, és azok a játékosok, akik ott megjelentek, ők már ott voltak a csapatban. Gondolok Fazekas Nándira, Lendvai Petire, akik ott voltak az ifjúsági válogatottban.
Vass Sándor segítőjeként a ’98-as olaszországi Európa-bajnokságon már dolgoztam. Az is egy jó tapasztalatot adott. Tehát úgymond nem volt idegen terep, ugyanakkor a legnagyobb tanulság az az, hogy a válogatott edzőnek azért más lenni, mint klubedzőnek. Nincs annyi együttlét, nincs annyi közös munka. Viszont az, hogy előtte a Dunaferr játékosait edzettem, a Pick Szeged játékosait és a veszprémieket ismertem ellenfélként, így könnyebb dolgom volt.
Ráadásul az elődeim, azért egy jó magot hagytak, akikre lehetett támaszkodni. Utána a standard játékosokhoz kellett megtalálni azt a felhajtó erőt, hogy képesek legyenek a legjobb teljesítményt nyújtani. Ez hál’ Istennek sikerült, nyilván elég hullámzó teljesítménnyel, de a végén a hullám tetején voltunk a 2003-as világbajnokságon. Az volt az első világeseményem és ott rögtön sikerült az olimpiai részvételt kivívni, ami azt jelentett, hogy 12 év után újra olimpiai tornán vett részt a férfi kézilabda válogatott.
Ha visszakanyarodunk a Szeged első bajnoki címére, ott mi volt a siker kulcsa?
Egyrészt egy jó alapcsapatot kaptam. Aztán sikerült Brajdics igazolásával a jobb szárnyat is egy picit felerősíteni. Sándor Pista akkor ment el, de sikerült pótolni, és tulajdonképpen a nagyon erős volt a bal oldalunk. Bartók Csabi és Bajusz Sanyi játszottak a balátlövőben. Mezei Ricsi volt a standard beálló, aki egy rendkívül jó csapatember, mind védelemben, mind támadásokban hasznos volt. Hozzájuk nagyon jól találtuk meg a jobb oldalt, és ők nagyon gólerősek voltak. Ez döntő volt. Persze azért alapvetően hozzátartózik, hogy a védelem, például a kapuban Fekete Robi és a többiek, akik a nehéz munkát, a piszkos munkát végeztek, is kiválóak voltak. Gondolok itt akár Grőber Matyira, aki fantasztikus volt, vagy Csavar Zolira is, akik a védekezésben sokat voltak bent. Valamint ugye megvoltak a szélsőink baloldalon: Avar Gyuri és Dobos Laci rendkívüli módon gyorsak voltak, és jó csapatemberek. Nem erőltették rá a saját játékukat a csapatra, hanem igyekeztek a csapat szolgálatába állni. Nagyon jó volt az „alapanyag”.
Ami szintén fontos, hogy kialakult az a nyílt kommunikáció a csapaton belül, mind a játékosoknál egymás közt, de köztük és köztem, ami egy picit talán abban az évben a siker záloga volt. Megvolt a bizalom. Megvolt az önbizalom, és utána, amikor elkezdtek hinni a dologban, akkor éreztem azt, hogy összeérett a csapat, és nagyon nehezen tudják elveszíteni a mérkőzéseket.
Természetesen az egészhez hozzájárult az is, hogy a Veszprém kulcsembere, Éles Józsi kiesett a győri meccsen. Az nyilván megfogta őket, nehezebben tudták pótolni. Mi pedig utána nem engedtük ki a kezünkből a lehetőséget.
Említette a hitetet. Ön szerint mennyire fejben dől ez el?
Szerintem már a fizikai edzéshez is kell az a mentális erőlét, amikor tudom, hogy miért csinálom. Szoktuk mondani, hogy kezdjünk a miérttel. Ha megvan az életnek a miértje, akkor bármilyen hogyant ki bír. Ez fontos volt. És meg volt az intelligencia is, amit én kulcsnak érzek.
Ezt nemcsak az értelmi intelligenciára értem, hanem az érzelmi intelligenciára is. Jól tudták kezelni az érzéseiket, ebből adódóan jól reagáltak dolgokra, és ami nagyon fontos, hogy a játékintelligenciájuk, azokban a döntéshelyzetekben, amikhez tényleg egy nagyon komoly mentális erőnlét kell. Hogy megmerje a játékos csinálni a kritikus helyzetben azt, amit kell. Ezek a játékosok képesek voltak erre. Ezt sikerült előhozni. Végül pedig a közösség, mert mindig volt, aki átsegítette bizonyos holtpontokon a csapatot.
Ha ebbe az egyenletbe, a fizikai és mentális felkészülés mellé odatesszük a szerencsét, akkor miként módosul az egyenlet? Hiszen Éles kiesése a Veszprém szerencsétlensége, de talán a Szeged szerencséje volt, bármennyire is csúnyán hangzik ez.
A szerencse hosszú távon kiegyenlíti a dolgokat, de az biztos, hogy a sanszot akkor kell megragadni, amikor ott van az ember előtt. Ha nincs, akkor nem lehet. Szokták mondani, hogy mindig azt támogatja a szerencse, aki nagyon erősen akarja, és bele teszi a munkát. Munka nélkül a szerencse sem jön!
Volt mindig egy mondásom, hogy a sikernek a Barabási-szinten van a képlete: 40 százalék munka, 30 százalék menedzselés, és 30 százalék szerencse. Aztán, amit még a Barabásitól ellopok, a siker egyenletéhez, hogy az ötletekre is szükség van.
Ebben a csapatban remek ötletek voltak, és ezek az ötletek, ezek mind azokból jöttek, amit az előbb mondtam, és ehhez megvolt az a mentális erőnlét is, és az a hajlandósága, hogy ezt maximális intenzitással tegyék meg a játékosok.
Eszembe jutott egy érdekes felvetés. Nem tudom, szereti-e a ’Mi lett volna, ha…’ kérdéseket. Talán oka fogyottnak tűnik, de érdekes eljátszani a gondolattal. Ha jól tudom ön sportriporter is szeretett volna lenni gyerekkorában. Mit gondol, ha végül az lesz az ön útja, abban is ilyen sikeres lett volna, mint edzőként?
Nem tudom. Az biztos, hogy szeretek beszélni. Sokszor sajnos a gondolkodásom gyorsabb, és nem is mindig fejezem be a mondatokat. Úgy hiszem, hogy már mindenki tudja, hogy mire gondolok, nem igazán teszek pontot, hanem egyik gondolat követi a másikat. Nem tudom. Az biztos, hogy megvolt a sportszeretet, ami gondolom, a sportriporterséghez kell, minden sportágat illetően. Különösen kedvencem volt, amikor fiatal voltam a foci, de mellette a jégkorongot is nagyon szerettem. Azt képes voltam a ’60-as években, amikor késő estig tartottak a meccsek a hosszú szünetek miatt, végig nézni. Járattam a sportújságot, nyomon követtem a történéseket. Tudtam az összeállításokat a különböző csapatoknál.
Csak hát ehhez nyilván nem ezen a szakon kellett volna elindulni, a matematika-fizika szakon, és nem testnevelő tanárként kellett volna létezni. Hanem esetleg azt a vénát, ami az orosztagozatos múltból, vagy a magyar tanáraim által összeszedett tudásból jött, hogy hogyan kell egy-egy fogalmazást megérni, vagy hogyan kell kommunikálni.
Nagyon érdekes, hogy ilyenkor mindig eszembe jött, hogy az érettségi dolgozatomban Arany Jánosnak az Epilógusát elemeztem, annak a gondolatait követtem. És ugye most már én is itt az őszikék korszakomban vagyok, már ugye kézilabda edzőként értem ezt, és sok olyan gondolat, ami ott volt, az mennyire végigkísért, és ott volt a személyiségemben.
Elképzelhető, hogy beváltam volna sportriporterként is, de valóban, ez most már maradjon a homályban.
Fotó: Pickhandball.hu
