Október végén lejátszotta első bajnoki mérkőzését a csongrádi Tiszavirág SC. A klub komoly tervekkel nyitotta rá az ajtót a futsal világára. Somodi Viktorral, a felnőtt csapat vezetőedzőjével beszélgettünk ennek kapcsán.
Kérlek induljunk el a kályhától. Egészen attól a ponttól, amikor kiötöltétek, hogy oké, csináljunk egy futsal csapatot Csongrádon. Mi a sztori?
Somodi Viktor: Maga a terv, vagy az ötlet, körülbelül 15 éves. Nagyon régóta szó volt róla, nagyon szerettem volna megcsinálni én is. Körülbelül 20 éve vagyok szerelmese a futsalnak, talán van az több is. Annak idején Szentesen azért komoly futsal-élet volt, 10 kilóméterre tőlünk, a szomszédvárban. Sokáig volt ott NB I-es csapat, pont mire esetleg én is odajutottam volna, addigra Budapestre kerültem az egyetemre. Szóval az életem általában úgy alakult, hogy nem tudtam igazán elmerülni a futsalban. Pesten azért játszottam egy ideig, de nagyon sokáig beszéltük, hogy de jó lenne otthon, Csongrádon is egy csapatot alakítani. Úgyhogy maga az ötlet nagyon régóta megvan. Aztán ha a napjaink felé közeledünk, akkor a nyár közepén keresett meg engem Sarusi-Kis Attila, meg egy másik szervező, Kis Balázs, hogy kitaláltak egy sportegyesületet. Én ennek nagyon örültem. Így csöppentem bele.
A nyári beszélgetés után pedig mondhatni felgyorsultak az események!
Viktor: Igen. Én gyorsan megfuttatom azokat a köröket, hogy kik azok az emberek, akik esetleg szóba jöhetnek, akik mondjuk a nagypályát abbahagyták, de van még bennük kedv, hogy komolyabban sportoljanak. Elég gyorsan érkeztek pozitív visszajelzések. Aztán július végén volt az első találkozunk, tartottunk egy megbeszélést, aztán fociztunk is egyet. Mondhatni ez volt az első edzésünk és már akkor éreztük, hogy ez meglesz!
Mekkora a csapat?
Viktor: Olyan 15-16 igazolt játékosunk van. Viszont mellettük van, aki csak szeret eljárni az edzésre, ennek is örülünk, mert amatőrök vagyunk. Nagyon sokaknak sajnos a család mellett nem fér ez bele.
Mi a helyzet az utánpótlással, ha minden igaz azon a fronton is aktív a Tiszavirág SC
Viktor: Az a helyzet, hogy mivel még kevés az edzőnk, így a Bozsik-korosztályokban indítottunk csapatokat, akikkel Sarusi-Kis Attila foglalkozik. Nekem ez nem is fér bele, mivel a másik városi fociegyesületnél is dolgozom, az U7-esekkel, tehát a legkisebbekkel. Ott az ovifoci a feladatom, a Tiszavirágnál a felnőttek. Ennél az egyesületnél U7, U9 és U11-es korosztályunk van. Attila gyönyörűen összeszedte a gyerekeket, körülbelül harminc fiatalt. Ami ebben szerintem nagyon szép, hogy nem más egyesületektől csaltuk el őket, hanem olyan gyerekekről van szó, akik eddig nem sportoltak versenyszerűen. Ezen a téren is mondhatjuk, hogy nagyon gyorsan történtek a dolgok.
A felnőtt csapat október 27-én lejátszotta az első NB III-as bajnokiját, hazai pályán, 200 néző előtt az SZTE EHÖK SE ellen. 11-1-re kikaptatok ugyan, de azt jól gondolom, hogy itt nem ez volt a lényeg, ugye?
Viktor: Nem, vár nyilván nem örül az ember, amikor ennyi gólt kap. Az élmény viszont teljesen katartikus volt, libabőr közeli állapot. Több mint kétszázan voltak a csarnokban. Amikor megrúgtuk az első hazai gólt, a Bendi betalált, akkor tényleg olyan volt, mintha több osztállyal fentebb játszanánk. Olyan volt a hangulat, a vibrálás. Sok-sok ismerős, barát, családtag vagy csak olyan ember jött el, aki szereti a futsalt. Várakozáson felüli volt, hogy ennyi embert megmozgattunk. Nem is álmodtam volna, hogy ilyen gyorsan mellénk állnak a magánszemélyek, az emberek, a vállalkozók, akiknek szintén hálásak vagyunk, mert gyorsan lett felszerelésünk, tudunk hol edzeni. Tényleg nagyon pozitív az egész történet.
Maga a meccs milyen volt?
Viktor: Nem mondom, hogy mindegy az eredmény, mert nem az, de az egész körítés, ami volt, szenzációs volt, én teljesen el voltam varázsolva. Azt gondolom, hogy amikor felálltak a védelmek egymás ellen, akkor nem annyira jött ki a különbség. Sőt, úgy éreztem, hogy az első 10 percben abszolút mi domináltunk. Több helyzetünk volt, mondhatni az történt a pályán, amit mi szerettünk volna és amit elterveztünk. Ez a része jól nézett ki, stabil volt a védekezés, ami érezhető volt az ellenfél reakción is, masszív ellenállásba ütköztek.
Mire számítasz a folytatásban? Mik a tervek a szezon tekintetében?
Viktor: Jó pár évvel ezelőtt én szerveztem egy megyehármas, nagypályás csapatot. Én voltam, aki összeszedi hétvégére a csapatot, meg kijelöltem, hogy ki játsszon, hol játsszon. Az akkor tapasztalatom azt mondatja, hogy most az első évre a kijelölt célom, hogy minden mérkőzésen ki tudjunk állni, a szezon összes meccsén, megfelelő létszámmal, megfelelő minőségben. Ne az legyen, hogy hétfőn, a meccs délelőttjén, majd telefonálgatok, hogy meglegyen a csapat. A cél, hogy minden meccsen tisztességgel, normál létszámmal ki tudjunk állni, én ezt érzem realitásnak egy újonnan megalakult csapatnál és ezen a szinten néha azért ezt is nehéz összehozni. A tabella tekintetében nem tűztem ki célt. Szeretnénk építeni valamit, ami stabil.
És hogy látod, megvan a lendület? Ha már a létszámot említetted, Sándor Laci megsérült a meccsen, Achilles-ín-szakadást szenvedett. Ha minden igaz már meg is műtötték?
Viktor: Igen, sajnos az egyik mondhatom, hogy alapemberünkről van szó, mert talán a csapatkapitány után ő vett részt a legtöbb edzésen. Meg ő volt az első, aki teljes szívvel és lélekkel beleállt a játékba. Ez sajnos egy szerencsétlen eset. A meccsen én se láttam, de hátulról megtaposták a sarkát, emiatt tapadt le, aztán szakadt el az Achillese. Amikor sántikált, még mondtam is neki, hogy még annyi rutinja sincs, hogy legalább eldobja magát, mert aztán ebből a szituációból kaptunk gólt, elvitték mellette aztán a labdát, lepasszolták és berúgták. Ez nem a játékvezetők vagy az ellenfél ellen szól, tényleg én es láttam, hogy ilyen nagy a baj, nem vettem észre, hogy megtaposták, azt hittem csak simán letapadt a lába. A műtét sikeres volt, egy fiatal emberről van szó, és mondta, hogy mielőbb szeretne visszatérni, de várhatóan az ő szezonjának vége.
Egy dologra még válaszolj. Miért pont a futsal? Fázósak vagytok?
Viktor: Ez mondjuk tényleg nem rossz, hogy itt mindig jó idő van. Az a helyzet, hogy én nagyon szeretem a labdát. Nekem a labda a mindenem és igazából én kispályán mindig jobban szerettem játszani. Nagypályán is voltak szép eredményeim az életben, ami a képességeimből kijött azt elértem nagypályán, de mégis a kispálya volt a minden, mert ott folyamatosan találkozom a labdával. A nagypályán azért akár lemegy úgy egy meccs, főleg megyei szinten, hogy csak szaladgált a labda után, de a szélen sosem jutsz hozzá.
Szóval nekem a kispálya volt a kedvencem, talán ebben ügyesebb is voltam. Nem vagyok nagy ember, inkább technikás, fürge játékos, főleg még fiatalon, így ebben sokkal sikeresebb voltam. Egyszer láttam a tévében a futsal-világbajnokságot, még a sportág hős idejéből, amikor a brazilok játszottak valakivel. Amit Falcóék műveltek, az valami szenzációs volt. Akkor szerettem bele. A futsal mindig egy nagy szerelmem volt.
Meg, hogy miért futsal? Kicsit azért is, mert azt gondolom, hogy több év múlva – hangsúlyozom, – több év múlva ebből lehetne egy olyan sztori, hogy egy ilyen kisvárosnak, mint Csongrád legyen egy komoly futsal-csapata. Mint mondjuk Körmenden a kosárlabda, vagy Berettyóújfalun a futsal. Egy első osztályú csapat, olyan meccsek, ahová ki jár 2-300 ember és ez ad egy közösségélményt a városnak. Ebbe én látom ezt. A nagypályás focihoz rengeteg pénz és rengeteg minden kell. A futsal viszont pont az a szint, ami ilyen félprofi dolog. Akár lehetne NB I-es játékosokat a városban tartani azzal, ha van főállásuk és mellette játszanak. A nagypályás foci más, azt nem látom reálisnak Csongrádon NB I-es vagy NB II-es szinten. A futsal viszont olyan, ahol akár 5-6 éven belül lehetne egy nagyon komoly csapat. Amikor Balázs és Attila megkerestek azt mondták, hogy ebben gondolkoznak és ez nyitotta fel a szemem, hogy basszus tényleg, hát miért ne. Ha valaki ügyes a fociban és Csongrádon él, akkor előbb-utóbb el kell döntenie, hogy ő focista lesz-e vagy sem. Ha focizni akar, akkor tovább kell mennie egy akadémiára, olyan helyre, ahol ebből tényleg meg tud élni. Viszont a futsal talán pont olyan, hogy ha valaki nagyon ügyes, nagyon tehetséges, de nem akar 100%-ban a sportnak élni, akkor is tudja csinálni.
