Ha sportszurkoló vagy, egész biztos, hogy találkoztál már Sólya Eliza fotóival. A Pick Szeged fotósát a szegedi sportújságírók díjazták nem rég, ennek kapcsán beszélgettünk vele.
A szegedi sportújságírók második alkalommal osztották ki a Stílus-díjat, ezt most te kaptad. Azt hiszem ez elég nagy dolog, hogy a kollégák ilyen nagyra értékelik a munkád. Hogy éled ezt meg?
Sólya Eliza: Engem igazából meglepetésként ért az egész, nem számítottam rá. Ugyanakkor nagyon jól esett.
Hogy jött az életedbe a sport és a fotózás? Egyáltalán melyik volt előbb?
Eliza: A sport szeretete az mindig bennem volt, mert mondhatni ebben nevelkedtem.
A családban, akár a tágabb családban is, mindenki szeretett focizni. Én viszont ettől egy kicsit távolabb álltam, így kerestem magamnak valamit, amit szeretek, ekkor jött a kézilabda.
Játszottál is esetleg vagy nézni szeretted?
Eliza: Nem játszottam, inkább csak hobbi szinten, testnevelés órákon, szóval ilyen kötődésem nincs. Inkább szurkolóként szerettem nagyon. Igazából alapvetően is nagyon szeretem a sportokat és a sportközvetítéseket. Ez után jött a fotózás.
A sport szeretete már akkor kis korod óta megvolt?
Eliza: Igen. Nagyapám mindig ki vitt magával a foci meccsekre, szóval tényleg ebben a közegben nőttem fel, mindenki szerette a sportot.
És a fotózás, az hogy jött az életedben?
Eliza: A fotózás kicsit a véletlen műve. A gimnáziumban médiaszakkörös voltam és nagyon szerettem a háttérben dolgozni, interjúkat készíteni, szerettem a média világában tevékenykedni. A fotózás viszont onnan jött, hogy egyetemistaként az ösztöndíjamból vettem egy belépőszintű, tükörreflexes gépet. A kompakt gépem megadtam magát és kitaláltam hogy akkor veszek egy újat, mert egyébként is érdekelt a technika és szerettem volna kipróbálni. Aztán úgy voltam vele, hogy ha már van egy fényképezőm, még ha belépőszintű is, szeretném jól használni. Autodidakta módon elkezdtem fejleszteni saját magam. Cikkeket néztem, érdekeltek a technikai dolgok, workshopok által fejlesztettem magam. Szóval a véletlen műve az egésze, de nagyon megtalált és nagyon beszippantott.
Időben hol járunk ekkor?
Eliza: 2010 környékén.
Innen, hogy jutunk el oda, hogy a megyében, az országban és nemzetközi szinten is elismert, profi kézilabda csapat fotósa leszel?
Eliza: Egy kicsit ez is a véletlen műve. Bérletes szurkolóként jártam a Szeged meccseire. Ha a gépem is nálam volt, akkor a lelátóról csináltam képeket, próbálgattam, hogy lehet jó képeket csinálni, jól kifuttatni és milyen képeket sikerül készítenem. Akkor még csak kattingattam, de aztán kicsit profibban kezdtem fotózni, egy OKJ-s képzést is elvégeztem és kitaláltam, hogy a vizsgamunkám a sportról szóljon, hiszen ezzel más nem foglalkozott, én pedig szerettem volna a többiekétől eltérő munkát leadni. Megkerestem Süli Robit, hogy akkreditált fotósként bemehetek-e a meccsekre. Ott gyakoroltam és készítettem a képekeet, általában BL meccseken. Aztán jött egy telefonhívás a klub akkori ügyvezetőjétől, hogy keresnek egy másodfotóst, csak a BL meccsekre és érdeklődtek, hogy lenne-e hozzá kedvem.
Az milyen érzés volt, fel tudod idézni?
Eliza: Arra emlékszem, hogy 2019 őszén kerültem a csapathoz, akkor még tényleg másodfotósként, a Bajnokok Ligája meccseken kellett képeket biztosítanom, többnyire a szövetségnek, egyből feltöltésre. Ez teljesen más volt, mint amikor egyhelyben ültem és adott helyről néztem a pillanatokat. Megvolt a lehetőségem, hogy klubfotósként körbejártam a pályát, a lelátót. Viszont feladatként voltak kritériumok, amiket teljesíteni kellett. Legyen kép az edzőről, a játékosokról, a gólörömről a nagy védésekről. Éreztem, hogy ennek súlya van és komoly feladat, de nagyon élveztem. Nagyon szeretem azt az adrenalint, ami meccsközben egy kicsit engem is elönt.
Ráadásul ez az időszak a COVID-időszaka is. Itt azért különösen fontos volt egy időben a képek elkészítése, hiszen voltak zárt kapus meccsek, ahol a fotósok munkája szerintem felértékelődött.
Eliza: Igen. Ahogy berobbantam az első évemben önálló fotósként, az pont a COVID éve volt. Ugye 2019-ben másodfotósként kerültem a klubhoz, aztán a tavaszi szezonban egyre több feladatot kaptam és a következő szezontól már én voltam a hivatalos fotósa a klubnak. Aztán jött a COVID. Pont a legutóbb, amikor Komlón játszottunk zártkapus meccset, akkor felidéződött bennem, hogy ez egy nagyon furcsa élmény volt az üres lelátókkal. Viszont tudtam, hogy így még komolyabb a feladatom, még jobban kell elmesélnem a történetet, mert a tévés közvetítések mellette ebből tudnak táplálkozni az emberek. A képek adják vissza azt a hangulatot vagy pont hangulatnélküliséget, a mérkőzést magát.
Tudom, közhelyes kérdés, de mi a jó fotó titka? Hogy találod meg a tökéletes helyet, hogy kapod el a legjobb pillanatot?
Eliza: Ebben kicsit szerencsés vagyok. Klubfotósként nagyobb a mozgásterem, mint a fotóriportereknek. Viszont azért néha nehéz mozogni, főleg egy tévés közvetítés alatt, hogy semmit se zavarjak, ne lépjek be a képbe, de mégis különlegesebb helyzeteket és nézőpontokat találjak. Nem szabad mindig ugyanonnan fotózni keresni kell egy más lehetőséget. Szóval kihívás, de pont ezt szeretem benne.
Fotós vagy de szurkoló is. Mennyire nehéz egy-egy izgalmas pillanatban nem eldobni a gépet és örömünnepelni egy-egy utolsó másodperces gólnál vagy nagy védésnél?
Eliza: Igazából ilyenkor annyira fókuszálok és a munkára koncentrálok, hogy sokszor másnap vissza kell néznem a meccset. Vagy amikor éjszaka utómunkázok, a galériákat csinálom, akkor nézem a tévében az ismétlést, mert nagyon sokszor lemaradok helyzetekről és pillanatokról. A fotózás mellett a meccs közben például képeket töltök fel a szövetségnek is, sok minden történik, így nem mindig tudok az eredményre koncentrálni. Sokszor később esik le, hogy mi történik, mert engem közben elkap a flow és arra koncentrálok, amit csinálok.
Miért szereted a munkád?
Eliza: Szeretem benne, hogy nem csak a négy fal között ülök egész nap, hanem folyamatosan ingerek élnek, más a helyszín, van utazás. Mindig van benne valami változatosság. Szeretem, hogy mindig történik valami, amire nem számítok. Mindig figyelni kell az érzésekre, a hangulatra. Szeretem, amikor zajlik az élet.
Vigyél be minket kicsit a kulisszák mögé. A pickhandball.hu-n egy-egy meccs után megtaláljuk a képeid, felkerül x darab fotó, viszont egy-egy meccsen hányat kattintasz, mennyi kép készül?
Eliza: Ha egy Bajnokok Ligája meccset vagy bajnoki döntőket veszünk alapul, akkor azért az egész délután alatt körülbelül 3500 kép készül, ez a nyersanyagom. Azt se mondhatom, hogy túlkattintom, mert sokfelé kell figyelni, akár a szurkolókra is. Egy Bajnokok Ligája meccsen az ellenfél csapatnak is kell fotózni, a Nemzetközi Kézilabda Szövetségnek is kell fotózni és persze a saját klubomnak. Sok szempont van és nagyobb galéria születik, mint egy „átlagos” bajnokin vagy egy idegenbeli bajnoki meccsen, ahol kevesebbet tudjuk használni később a képeket, ezeken szűkebb galéria készül.
Vannak kedvenc képeid?
Eliza: Azt szoktam mondani, hogy általában azok lesznek a kedvencek, amik egy győztes meccsen készülnek, akár egy utolsó másodperces gólnál, mint Veszprémben Rosta Miki gólja és után a gólöröm a Magyar Kupában. Szóval a győztes pillanatokat emelem ki és az érzelmek, amiket nagyon szeretek.
